Családjában még nem volt senki, aki komolyan foglalkozott volna zenével vagy énekléssel. Lehetett volna orvos is, őt viszont már gyerekkora óta a színház világa vonzotta. A népdaléneklés után fokozatosan jutott el a Szegedi Nemzeti Színház színpadára, és a visszajelzések is azt mutatják, megtérül a befektetett energia: élete első főszerepével, a Pillangókisasszonnyal azonnal elnyerte a Dömötör-díjat. Szerepálma nincs, csak boldogulni szeretne, lehetőleg itthon.
Éva a Vajdaságban, Zentán született, és ott is járt általános iskolába. Szülei az egészségügyben dolgoznak, szerették volna, ha lányuk is ezt a pályát választja, őt viszont már a kezdetektől fogva egy másik világ, a színpad vonzotta. “Már kicsi koromtól kezdve éreztem, hogy közel áll hozzám a zene. Kezdetben népdalokkal foglalkoztam, később pedig a csókai Szentháromság templomban voltam kórustag. Ekkor persze még csak hobbiként tekintettem az éneklésre, amit az általános iskola mellett csináltam – egyik alkalommal viszont egy ottani apáca, Kornélia nővér, aki igazából “felfedezett” – azt mondta, érdemes lenne Szegedre jönnöm tanulni, mert itt alaposabb képzést kaphatok” – emlékszik vissza a kezdetekre Éva.
Mint később kiderült, mind a kettő hasznára vált. A népdaléneklés és a kórustagságban elsajátított hangképzés összegyúródott, így amikor a szegedi Karolnia Gimnáziumban megkezdte tanulmányait, már a klasszikus hangképzés volt az, amihez közel került, és mivel nagyon megtetszett neki a “stílus”, úgy döntött ezt választja. “Középiskolásként rengeteget jártam a Szegedi Nemzeti Színházba, ott fogott meg igazán az opera műfaja. Igaz, sokszor kellett hallgatnom, mire megtetszett, ami viszont már a kezdetektől fogva a szerelmet jelentette, az a színpad és a szereplés. Sokszor beleképzeltem magam a szereplők helyébe, hogy én is ott állok és játszok a közönségnek. Ha jól emlékszem, az egyik legelső ilyen előadás pont a Pillangókisasszony volt, bár akkor még nem vallottam be magamnak, hogy komolyan ezzel akarok foglalkozni.”
A Karolinába szerencsére könnyű volt beilleszkednie, mert sok Vajdaságból érkezett osztálytársa volt. Az egyetlen dolog, amit sajnált, hogy nem kapta meg azonnal a magyar állampolgárságot – erre várnia kellett, ráadásul a papírmunka és a bürokrácia sok időt elvitt, de végül sikerült, így kettős állampolgárként kezdhetett énekelni Szegeden. A középiskolai évei kezdetén Kerényi Tiborné volt a mentora. “Hogy operaénekes vált belőlem, egy hosszú folyamat eredménye lett. Ida néninél először népdalokat énekeltem, majd egy idő után azt vettük észre, hogy valami változás történt, így azt tanácsolta, lassanként térjünk át az operaéneklésre, mert az lehet, ami felé nekem igazából kacsintgatnom kellene.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább érezhető volt, hogy igazán tehetséges énekes válhat belőle, ezért tanára úgy döntött, egy másik oktatónak is bemutatja – így ismerkedett meg Andrejcsik Istvánnal, a Szegedi Nemzeti Színház operaénekesével, aki később a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán is tanára lett. “Amikor Ida néni már látta, hogy az operával kellene foglalkoznom, fogott, és elvitt Andrejcsik Istvánhoz. Bemutatott neki, és kérte, hallgasson meg, aki eleget is tett ennek. Amikor befejeztem az éneklést, azt mondta, hogy mindenképpen ezzel kell foglalkoznom, mert van hozzá hangom és tehetségem is. Igazából ő az, akinek ma mindent köszönhetek, ugyanis ez volt az a pillanat, amikor végleg elköteleztem magam az operának.”
A zeneművészetis évek után a Szegedi Nemzeti Színháznál kapott munkát, ráadásul azonnal egy főszereppel, Puccini Pillangókisasszonyával találták meg. “Óriási megtiszteltetés volt ezt a szerepet énekelni és játszani, ugyanis a szopránok 10-15 év után szokták megkapni, én pedig rögtön ezzel kezdtem. Ha álomszerepekről beszélünk, akkor nekem ez mindenképpen az volt, így kicsit furcsa is, hogy pályám legelején már elértem azt, amit pályafutásom alatt szerettem volna. Persze maradt még bőven cél, de ez akkor is hatalmas lehetőség volt, ahol igyekeztem a lehető legjobban megfelelni.”
Sikerült. Annyira, hogy a 2011/2012-es színházi évadban nemcsak, hogy jelölték, de meg is kapta a szegedi közönség legnagyobb elismerését jelentő Dömötör-díjat. A kuratóriumi tagok minden évben kijelölik azokat a színészeket – kategóriánként hármat -, akik versenyezhetnek a Dömötör-díjért. Annak sorsáról viszont a közönség dönt, a leadott szavazatok alapján kerül ki a győztes, így nyugodtan elmondhatjuk: Kovács Éva belopta magát a szegedi szívekbe.
“Már a jelölés is hatalmas megtiszteltetés volt hiszen a Pillangókisasszony volt életem legelső főszerepe, az pedig, hogy megnyertem, egyszerűen leírhatatlan. Előttem olyan nevek kapták az elismerést, mint Kónya Krisztina vagy Cseh Antal, így a díjjal járó feladat, hogy továbbra is méltó legyek erre az elismerésre, úgy, ahogyan ők is azok. Az operaéneklés egyébként egy rendkívül összetett dolog. Úgy gondolom, nem elég az, ha valakiben ott van a tehetség, ugyanis rengeteget kell fejlődni, az ember pedig gyakorlatilag élete végig folyamatosan csak tanulni tudja ezt a műfajt, tudni sohasem fogja tökéletesen, és be kell valljuk, egy nagy adag exhibicionizmus is kell a szakmához.”
Hogy a tanulást mennyire fontosnak tartja, jól jelzi az is, hogy a színpadi szereplés és a próbák mellett már ő is tanít magánéneket. Ezzel próbálja a fiatalokban mielőbb felébreszteni a vágyat a zene és az opera iránt. “Egy gyerek életében nagyon fontos az élmény, hogy egy zenét ne csak halljon, de meg is tudjon élni. Ha rajtam múlna, a gyerekek sokkal többet járnának színházba, mert csak akkor fogják tudni valamilyen élményhez kötni a muzsikát. Van egy kedves barátnőm, aki például úgy tanít ének órán, hogy beviszi magával a hegedűjét, és játszik a gyerekeknek. Én például nem emlékszem arra, hogy valaha is hallgattam volna például Carment, ami így utólag visszagondolva biztos, hogy jót tett volna.”
És hogy a Dömötör-díj után merre tovább? Évának rengeteg terve van a jövőre nézve, bár egy Dömötör-díjas énekesnél ez nem is lehet másként. “Hogy van-e konkrét szerepálmom, azt nem tudnám így elsőre megmondani. Talán Violetta szerepe a Traviata-ból, de imádom az összes Puccini operát, szívesen énekelnék Liu-t a Turandot-ból, vagy lennék Gilda Verdi Rigolettojában, de szeretem Mozart vígoperáit is. Gyakorlatilag jöhet bármi, amit el tudok énekelni. Szeretnék itthon boldogulni, ami nehéz, de nem lehetetlen. Gondolkodtam rajta, hogy talán kimegyek külföldre, de ez azon múlik majd, hogy mit hoz az élet. Azt viszont tudom, hogy akkor sem szabad feladni, ha az ember akadályokba ütközik, ugyanis az egészen biztos, hogy fog. Sokat szenvedtem az első szerepemmel, hogy úgy tudjam átadni a közönségnek, ahogy azt kell, de végül sikerült. Ezért is hiszek abban, hogy ha valaki nagyon akarja, akkor el tudja érni azt, amit maga elé tűzött ki célnak. Egy titka van csak: küzdeni kell.”