Molière Tartuffe-jében a vendég nemcsak megszáll vendéglátóinál, hanem egyúttal meg akarja szállni a ház életét. A gazda izgatottan várakozik háza küszöbén, mikor az felbukkan a horizonton. Az idegen, aki itt a várva várt vendég, nemcsak olyan valaki, akinek azt mondjuk, lépj be, pihenj meg otthonunkban. Igazából azt akarjuk, hogy „kerülj beljebb”, „gyere belém”, ne csak felém, hanem belém: szállj meg engem, foglalj helyet bennem, ami egyúttal azt is jelenti, hogy foglald el a helyemet, ne elégedj meg azzal, hogy csak belépsz az otthonomba. Orgon nem vak, látja, hogy átverik. Tartuffe is tudja a darab végén, hogy Elmira csapdába csalja – mégis belemegy!
Miért döntenek így? Érzik a végzetüket, érzik, mit nem szabadna tenniük, mégis megteszik. Megmagyarázhatatlan erő hajtja őket, hogy akarják beteljesíteni végzetüket, ahogy a gyertyaláng körül repdeső pillangó, aki végül a tűz martaléka lesz. Orgon megtalált valamit, amihez akkor is ragaszkodik, ha nevetségessé válik. Vendégét, mint megszabadítóját, és mint elpusztítóját is, úgy várja. Pedig a ház ura nem vak, legfeljebb csak azt kívánja. Végre megtalált valamit, amihez mindenáron ragaszkodik – a messiást, akire mindannyian vágyunk. Mert mi is arra vágyunk, hogy egy napon jöjjön valaki, valahonnan. Jöjjön, és változzon meg minden! Ragadjon ki megszokott életünkből, amiből kitörnénk, de már rég nincsen hozzá erőnk. Azután pedig lesz, ami lesz.
Vagy korhűbben ’après moi le déluge – utánam a vízözön’!
Hollós Gábor